„Hamarosan híresek lesznek”

Ezek a címszavak jelentek meg vastagon szedett betűkkel a brit formatervezői magazinban 2005 őszén. A cikket a svéd formatervezői csoport, a Front prezentálta, akik az adott kiadvány címlapján is megjelentek. Ezt a jóslatot komolyan kell venni, már csak azért is, mivel egy év elteltével már beteljesedni készül.

A Front négy fiatal ipari tervezőből áll, és a csapatot csupa hölgy alkotja. Sofia Lagerkvist, Charlotte von der Lancken, Anna Lindgren és Katja Sävström Stockholmban találkoztak, miközben az ottani Művészeti, Iparművészeti és Formatervezői Főiskolán hallgattak ipari formatervezést. Nagy áttörést értek el már az első közös projektjükkel, amelyet a 2003-as stockholmi Bútorkiállításon mutattak be.

A legnagyobb érdeklődést az „Állati formatervezés” című munkájuk keltette, ahol megengedték az olyan állatoknak, mint a patkányok és kígyók, hogy mintákat és formákat alkossanak szőnyegen és bútoron. Azáltal, hogy a végső formát az egésznek az állatok adták meg, beleépült a munkába a rendszertelenség, mint a formatervezési folyamat döntő tényezője. Hamarosan felmerült az a kulturálisan megalapozott kérdés, hogy mi jó és hasznos, és ez új és váratlan távlatokat nyitott.

„Tulajdonképpen mi azt reméltük, hogy amit az állatok alkotnak majd, valóban borzalmas lesz” - mondja Sofia Lagerkvist. - „Sajnos azonban minden nagyon szépen alakult.”

A második bemutatott projekt a „Technológia új formában” éppoly nagy érdeklődést keltett. Itt a hölgyek a háztartási elektronikával vették fel a harcot. Jobban mondva inkább azzal a ténnyel, hogy a technika vívmányai, mint például a CD-lejátszók vagy mobiltelefonok mind olyan egyformán néznek ki. Fekete kockadobozok. Miért, kérdezték? És a dekoratív üvegvázákba hangszórókat építettek be. 2006 nyarán még mindig egy rozoga autóbuszdepóban tevékenykednek Stockholm déli részén. Hatalmas alapterülettel rendelkező, az ipari múltjukat idéző roskadozó helyiségekben dolgoznak, ahol a látogatókat szükséges az ajtónál fogadni, és végigvezetni a huzatos folyosókon az ürességtől kongó betontermeken keresztül. Más művészcsoportok, zenészek és festők is beköltöztek ebbe a lepusztult épületbe, amelyet a tervezők hamarosan le akarnak bontani.

„Kár” - vélekedik Anna Lindgren, aki ajtót nyit nekem. - „Ez szinte tipikus, hogy az ilyen kreatív és inspiráló hatású környezetnek el kell tűnnie.”

Székhelyüket, amely az épület felső részében található, a csoport tipikus konceptuális és invesztigatív tevékenysége jellemzi. Egy vézna, szénfekete műanyagból készült életnagyságú ló - tulajdonképpen a radikális holland bútorgyártó cég a Mooi lámpaállványa - az első dolog, amit az ember meglát. Szemben a kényelmes, vendégek fogadására szolgáló fotelokkal. A fal mellett dobozok és prototípusok halmaza található, ezek között a legrealisztikusabb a Materia papírszemétkosár. Bele van szúrva valami kör alakú, amelyről később kiderül, hogy csak szemét. A második szobában szép íróasztalok találhatók, minden Front-tag számára egy. Az emberek jönnek-mennek, minden sarokban halk megbeszélés folyik.

A csoport egyik legérdekesebb aspektusa, hogy éppoly könnyedén mozognak a művészet és a formatervezés világában is. A műcsarnokok és az ipari gyártási folyamat éppúgy természetes területük. Sokszor még a legbizarrabb ötletek is valós termékek kísérleti kifejlesztéséhez vezetnek, és nem csak egyszerűen a leírt művészi projektek közé sorolódnak be.

„Bennünket nyilvánvalóan érdekel a tömeggyártás” - mondja Charlotte von der Lancken. - „De nem annyira, hogy olyan dolgokat alkossunk, amelyek jól értékesíthetők, hanem sokkal inkább, hogy hangsúlyozzuk, milyen szerepet játszanak az egyes tárgyak az életünkben.”

Sok energiát fektettek ennek a témának a kutatásába, amelynek végeredményeképpen megalkották a „Piros Kollekciójukat”. Fétisszerű tárgyak sorozata, mint például egy aranyos fekvő őzbak, ezeket mind élénkpiros gyanta fedi, és tele vannak írva betűkkel. Első lépésként interjút kellett készíteni több száz emberrel azokról a vagyontárgyakról, amelyek sokat jelentettek nekik. Ezután kiválasztottak néhány tárgyat, és piros gyanta felhasználásával, valamint a tulajdonos történetének kinyomtatott részeivel díszítve újjávarázsolták őket. A következő lépés szétszórni az egész világon ezeket a piros ikonokat. És természetesen várni az új tulajdonosok reakcióit, elképzeléseit és történeteit.

„Ez egy hosszú távú projekt” - jegyzi meg Anna. A Frontot sokan a hagyományosan szigorú és szabad skandináv formatervezés várva várt teljes ellentétjeként látják. A csoport munkamódjának tipikus jellemzője, hogy ötleteik gyakran a gyártási folyamatokból indulnak ki, és azokkal dolgoznak is. Kevésbé érdekli őket az, hogy a dolgok hogy néznek ki, sokkal inkább az, hogy készülnek. Ezáltal különleges formákat alkotnak.

Egy Front projekt mindig nyitott megbeszéléssel kezdődik, amely mentes mindennemű előre kialakított elképzeléstől. Ami fokozatosan egy kiválasztott problémakomplexushoz vezet, amely eléggé egyedülálló. Ezt követően a csoport tagjai a kutatási munkához hasonló fázisba érnek. Megvizsgálnak mindent a kiválasztott téma körül. Kutatnak, olvasnak és emberekkel beszélgetnek.

„Szeretünk szakemberekkel beszélgetni, akik futurisztikus ismeretekkel rendelkeznek, és mindezt egy új módon felhasználni” - magyarázza Anna.

Éppígy volt ez az „állatos” bútorkollekció esetében is, amelyet egy évvel ezelőtt egy New York-i galériatulajdonos, Barry Friedman Art Basel/Miami (Florida) kiállítására készítettünk. Mikor a cikk készül, a projekt meglepő módon még mindig nem ismert Svédországban és a világ többi részén. De az Icon magazin feltételezése itt beigazolódhat. Ez a Front project rendkívül híressé válhat.

A tervezők tulajdonképpen két digitális technikát ötvöztek. Az egyikük, konkrétan a mozdulat megragadás gyakran használt az animációs filmekben. A másik, a gyors prototípuskészítés válfaja jól ismert az ipari termékfejlesztés területén. A mozdulat megragadás realisztikus mozdulatmotívumokat visz bele, amelyeket digitálisan alkalmazni lehet a rajzfiguráknál. A gyors prototípuskészítés a komputerizált képeket három-dimenziós prototípusokba viszi át.

Charlotte a számítógép-képernyőjébe ütközik, miközben a csoport egyik tagjának kezével a gyors mozgást illusztrálja a levegőben - néhány mozdulattal felvázol egy láthatatlan széket. A következő szekvencia azt mutatja, hogyan változnak a láthatatlan vonalak fizikai tárgyakká. Lassan a szék formát ölt egy műanyagfürdőt követően. Végül az elkészült bútort felállítják a helyiségben. A különös lámpa és szék, amely a digitális film és az ipari technológia szimbiózisa, úgy néznek ki, mintha egy komikus jelenetből lennének kivágva. De ezek három-dimenziós formát öltve a miami galériában tündökölnek.

„Még mindig nem vagyok teljesen készek ezzel” - mondja. - „De folytatni fogjuk, és ősszel sajtótájékoztatót is tervezünk.”

Minden olyan gyors fordulatot vett, gondolják. Néhány évvel korábban még névtelen formatervezési hallgatók voltak Stockholmban, és mára már nemzetközileg széles körben elismert tervezőkké nőtték ki magukat. Kiállítás Milánóban, Tokióban és Amszterdamban, de a mindennapi munkamenetük meglepő módon mit sem változott. Ugyanaz a diszkussziós módszer. A praktikus aspektusok ugyanolyan viszonylagos elutasítása. A pincéből felhozott holmik, nehéz tárgyak szanaszét. „Mindkét aspektus együtt” - mondja Anna. - „Evilági és fantasztikus is. A mindennapi munka a műhelyben, valamint óriási figyelmet felkeltő csillogó-villogó partik.”

„De mi mindig függünk egymástól. Szükségünk van a különböző látószögekre és képességekre. Együtt képesek vagyunk olyan valamit alkotni, amelyet egyedül egyikünk sem tudna.”

INGRID SOMMAR