Ingo Maurer

Szárnyas villanykörte. Sokan ismerik ezt a magas, karcsú fémállványon ülő, némiképp szürrealisztikus hatású asztali lámpát. Azoknak, akik nem találkozhattak „élőben” Ingo Maurer fénytervező által tizenöt esztendeje alkotott eredeti példányaival, bizonyára gyakran akadt később útjukba egy-egy darabja a számos utánzatkísérletnek.

A 75. életévét taposó német művészt a fény poétájának nevezik; szín- és árnyalatgazdag installációi, lámpái forradalmasították a világítással kapcsolatos elképzeléseinket. A lámpakoncepciót – a hagyományos lábazat-ernyő kialakítást – alapjaiban rázta meg sokkoló újításaival, melyek szellemes technikai megoldásokat ötvöztek dekoratív látvánnyal. Korát megelőzve kísérletezett halogénlámpákkal és LED-ekkel. Alapvető célja a fényforrás olyan attraktív objektummá alakítása volt, mely szárnyakat ad a képzeletnek.

A Boden-tavi Reichenau szigetén született, ma Münchenben élő Ingo Maurer azonban továbbra is autodidakta művésznek tartja magát. Nyomdászgyakornok volt, majd a hatvanas években szabadúszó formatervezőként érkezett New Yorkba; itt a vibráló amerikai popkultúra vált fő ihletőjévé. Néhány Amerikában töltött év után hazatért, egy müncheni udvarban létrehozta Design M elnevezésű műtermét, és nekifogott a lámpakészítésnek.

Már az 1966-ban elkészült első, találóan „Bulb”, azaz villanykörte nevet viselő kreációja is nagy sikert aratott. Ez a darab mindmáig egyfajta áttörésnek számít, nem csupán Maurer karrierje szempontjából, hanem általában a lámpák történetében. A kompozíció roppant egyszerű: egy közönséges villanykörte, csak éppen szájjal fúvott üvegből készült, csavaros króm talapzattal. A fény forrásául a nagy üvegtestben jól láthatóan elhelyezett valódi izzó szolgál.

A mindennapos tárgyak játékosan izgalmassá varázsolása, mint például az ember nagyságú, ajakrúzshenger formájú szobrok, nagy hatással voltak az amerikai pop-art művészeire, köztük Claes Oldenburgra, és – amint ezt mindig siet leszögezni – nem kis mértékben inspirálták Maurert is.

Munkájának központi témája a lámpa, az újszerű formájú lámpák voltak. A legjelentősebbek közül említsük a meg a Bulb, azaz „villanykörte” nevűt, és az 1992-es szárnyas lámpát, a Lucellinót. A pop-art ízeit idéző túlméretes üveggömbhöz hasonlóan az utóbbinál is egy meztelen villanykörtét bűvölt a madárléttel közeli rokonságot mutató lenyűgöző műtárggyá. Az analógiát erősíti a lámpa ki- és bekapcsolásának módja: a finom szárnyakat érintve villan fel vagy alszik ki a fény.

Életművének másik fő vonulatát az évek során számtalan formában, minden elképzelhető környezetben elhelyezett feltűnő lámpatestek, installációk képezik. Ez a kategória a köztéri alkotásoktól a használati tárgyakon keresztül egészen a legextravagánsabb, legművészibb kreációkig terjed. De Ingo Maurer megoldásai sosem nélkülözik a művészi jelleget, még akkor sem, ha a helyszín egy metróállomás, mint a müncheni Westfriedhof, ahol a peron fölött az ő nyolc óriás fénykupolája függ. A kívülről fémes, belül azonban lenyűgöző vörös, sárga és kék árnyalatokat produkáló lámpák arra késztetik az embereket, hogy a fénysugaruk kévéjébe álljanak – így néhány másodpercig úgy érezhetik magukat, mint színészek a színpadon.

Vagy vegyük például az 1958-as Világkiállításra épített Atomiumot, melyet az évtizedek alaposan elkoptattak. A vaskristály-molekula óriás modelljét 2006-ban láthatta újra a nagyközönség, ezúttal azonban már maureri megvilágításban tündöklő attrakcióként.

„Barátságos behatolás a világűrből” – így nevezte ő maga ezt a fényinstallációt, ahol az erősen megvilágított „kozmikus” pontok azt az érzést keltik a látogatóban, hogy egy űrhajóban utazik. Ezt a benyomást erősítik a fénykévékben himbálózó apró, robotszerű alakok.

Christian Burchard német dizájnteoretikus szerint Ingo Maurernek óriási a hatása a fénytervezők új generációjára.

„Kizárólag a forma eszközeivel fejez ki rendkívül sokféle dolgot – hangsúlyozza Burchard. – Akár a minimalista időket nézzük, akár a díszítőelemek korszakát, minden munkáját átitatja a leíró jelleg.”

Az idén ősszel Maurer „Provokatív varázs” című nagyszabású retrospektív kiállításának otthont adó New York-i Cooper-Hewitt Nemzeti Designmúzeum igazgatója, Paul Warwick Thompson a tervezőt az egyik legjelentősebb kortárs alkotónak tartja.

„Ez Maurernek a korlátok lerombolása és az új határok kitapogatása iránti elkötelezettségéből fakad – mondta Thompson a tárlat 2007. szeptemberi megnyitóján. – Ingo Maurer munkáit az értelem és a játékosság hatja át; installációi mindig érzelmi reakciókat váltanak ki.”

A müncheni udvarból érkezett kitűnő fénytervező – ma egyebek mellett a londoni Royal College of Art díszdoktora – cége, az Ingo Maurer GmbH révén továbbra is megörvendezteti a világot termékeivel. A cég központja továbbra is ebben a bajor városban van, bár a műhely az évek során kinőtte magát. Maurer ma mintegy hetven alkalmazottjával működik szorosan együtt. Időnként azonban szabadságolja magát, és az egyiptomi Sakkarába utazik, ahol a sivatagi környezetben újra feltöltődhet energiával, és a civilizációtól távol elmélyülhet a fény legbelsőbb természetében.

„A fény érzéki, kellemes, sőt akár veszélyes is lehet – vallja. A fény a tudomány és a természet, sőt a művészet fölött áll: hatalmas, mint az élet maga.”

A „Provoking Magic: Lighting of Ingo Maurer” című kiállítás a New York-i Cooper- Hewitt Nemzeti Dizájnmúzeumban 2008. január 27-ig tekinthető meg.  

Ingrid Sommar